9
AD 19..
Drága Jutkám,
elkezdtem játszani a Harmadik Richárdot. Nem kell bemutatnom a darabot, feltételezésem, hogy ismered az egész hóbelebancot, amit okozott, történetének homályait, jellemvonásainak egybemosottságát. Gyötrődésre hajlamos személyiségét amit így pecsétel meg: „Elvégezém, hogy gazember leszek,”. Fegyver után nyúltam.
Gyilkos voltam, többszörösen öltem, hidegvérrel, minden érzelmet nélkülözve. Előre kiterveltem, haszonszerzésből tettem, amit tettem. Kizárólagosan, hogy nekem jobb legyen. Mit kívánhat az ember magának többet, minthogy haladjon előre, fejlődjön? Megemelem a kérdés súlyát; valóban progresszió az, ami velem történik és nem pedig regresszió? Támadj, hogy védekezhess! Emberre. Sőt, emberekre.
Körülbelül több, mint két hónap elteltével látom körvonalazódni a sziluetteket. Színeket még nem látok, legfeljebb sejtéseim vannak róla. Az elkövetkező holtakat a nyakuknál fogva emeltem fel a földről, hogy érezzék, hogy milyen magasan vagyok. Kalimpált a lábuk a levegőben, keresték volna a talajt, ám annál magasabb vagyok, mintsem hogy engedélyt adjak arra, hogy szilárdat érezzenek. A kacérok tőrt szúrtak oldalamba, számolatlanul. Az egyik el is fertőződött. Nem kötöztem be, még most sem. Tátong rajtam, nem fáj, azonban attól tartok, hogy beköpik a legyek. Kelések fakadtak fel, nem értem hozzájuk, lövöldözték nyilaikat befelé. Az agyam parancsokat szórt szét a testemben.
Felületi kezelést nem kockáztatok, értelmetlen volna. Mit gondolsz drága Jutkám, ha kifeszegetném őket a testemből, meddig ontanák magukból a vért? Ha lemosnám fertőtlenítővel elérném a kívánt hatást? Egyszerűen kitépni nem volna okos döntés, tekintve a vérveszteséget. Úgy tűnik, jelenleg, hogy a lassú kifeszegetés lesz az egyetlen orvosság. Létezik egyáltalán ilyesmire orvosság?
Odébb kell tolnom a haramiákat, odébb kell tolnom a felém kínált borospoharakat. Bár az egyiket elfogadtam, már az sem kell, nem tetszik az íze. Többet most már se fehéret, se vöröset nem iszom. Megsavanyodnak a számban. Leteszem a talajra. Nem rúgom fel, nem köpök bele, hogy a legközelebbi poharazgatni vágyó undorodva törölgesse a szélét. Nem. Távol áll az ilyen viselkedés tőlem. Ugyanakkor veszem a kabátomat, esőkabát. El sem tudod képzelni, drága Jutkám, de kerestek a színháztól. Ezúttal a A viharba szólítottak. Mulatságosnak nem nevezném, hajlamos vagyok a tengeri betegségre.
Maradtam továbbra is:
Alfonz
8
AD 19..
Drága Jutkám,
régóta tudom, hogy az én országomban mindig esik. Amióta nagynéném meghozta az esernyőt Svájcból azóta magam mellett tartom, mint egy kényszeres kézmosó a szappant. Megszállottjává váltam. Már ki sem mozdulok úgy otthonról, hogy ne tegyem be a táskába ezt a fekete használati tárgyat. Fekete, mint felettem az ég, amikor kullogok hazafelé s fentről eresztik a vizet.
Szinte holtbiztosnak tekintettem, hogy ez a folyamatosság nem fog megszűnni. Cseppek a járdán, legördülő vízlabdák a menedékem széléről hullanak és hullanak. Siratnak. Siratják az én összetörtségemet, megnemragaszthatóságomat. Az én morózusságomnak csak nem akar vége szakadni. Nincs az a gyertyányi fény, autó fényszórójából szökő nyaláb, ami megvilágíthatna s látnám, hogy merre bandukolok éppen vagy akár csak azt, hogy mikor lépek pocsolyába vagy megyek neki egy padnak.
Nem működnek az utcai lámpák. Kilopták belőlük a tartalmat, üresen tátják szájukat az ég felé várva, hogy teletöltődjenek. Nekem is így kellene tenni. Nyitott szájjal járni-kelni, ezáltal hagyni, hogy szűretlenül berobogjon minden. Nem összehúzott kabáttal s didergő testtel ácsorogni odakinn a felső folyó alján, hanem felkerekedni s megnézni a szivárványt.
Leheveredni a fűre, terpeszben ülni majd egy jól irányzott ugrással talpra szökkeni. Mosolyogni, látni. Észveszejtően nevetni, hangosat ropogtatni a csontjaidon, mert a tétlenség ideje lejárt.
És tudod, drága Jutkám, merem azt gondolni, hogy ez így van. Mindannak ellenére, hogy az elmúlt két hétben sűrűn volt borús az ég, mégsem vagyok már annyira lehangolt. Még azzal a gondolattal is legyezgethetlek, hogy jókedvem van. Ami talán merő s kishitű ábránd, mégis. Pazar volna!
Ezúttal csekélyebb robosztus gondolatot tudtam neked összepréselni, ide a papírra azonban hiszem, hogy emiatt nem fogsz rám megharagudni. Apropó, van egy elkallódott levelem, amint késznek érzem az elgondolásomat, hogy befejezzem, postára adom!
Maradtam továbbra is:
Alfonz
7
AD 19..
Drága Jutkám,
ahogy egyre-másra szerkeszgetem ezeket a karinthyádákat feléd, felötlött bennem egy újabb érdekes gondolat. Az emberek terjedelmét illetően. Különös, hogy úgy mondjam, talán még furcsának is lehetne nevezni, mert többségünk rávágná, hogy természetesen az embereknek nincs olyan jellegű terjedelme, mint egy papírlapnak, ne adj ég egy téglának. Ezt a téves elképzelést cáfolni.
Először talán vegyünk egy két embert, a nemük most nem fontos, végül is az másodlagos a gondolatok jelenlétének tekintetében. Kikötésünk azonban mindenképpen az kell, hogy legyen, hogy ismeretlenek legyenek egymásnak. A kellő alkalom csak sípra vár, hogy meglepje őket és elkezdődjön közös történetük. Megismerkedésük lassú, néhol meg merném kockáztatni, hogy helyenként kínos is. Néhány mondatmanőver után felmérik egymást, méregetik a szembeülőt vagy –állót s egy pillanatra megfordul a fejükben a kérdés, hogyan is veszélyeztet engem, ez a másik, a különb, mint én?
A köszönőviszony elsajátítása senkinek sem okoz nehézséget s a kezdeti bukdácsolás után s a kölcsönös tellegetés elteltével rákanyarodnak az ismerkedés országútjára. Érdekelnek a filmek? Milyen filmeket szeretsz? Ismered azt, amelyikben...? Ésatöbbi, ésatöbbi. Az először hallgató, később válaszoló afelől érdeklődik, szereti-e a másik a könyveket, ha igen, ki a kedvenc írója, költője. Néhány órás trécselés után, megállapítást nyer, hogy van valami közös bennük, de még fel kell fedezniük. Kezükbe került a papír, amin fellelhető a másik adathalmaza, szép katonás rendben s ha valóban szimpatikus volt az illető, akkor elraktározzák s lesz belőle kartoték-adat. Nem más.
A bökkenő mindig ott bukkan felszínre, amikor a kartoték nem stimmel a látottakkal. Értelmetlen pislogás, megnemértettség fut végig a sértetten s elfojtott toporzékolás hangjai szűrődnek ki a fülén és az orrán. Döbbenete háromdimenziós lesz, ahogy a lapból oszlop.
Többnyire színlelt és felszínes elégedettséget ültet le a kandalló elé bennünket, miután a másik aktái nálunk vannak. Ki vagy, honnan jöttél, kik a szüleid, mit szeretsz enni, inni, olvasni, nézni? Ennyiből állok, te is, ő is, mindannyian. Számok, nevek, helyek. A terjedelem itt lép színre teljes díszében. Ebből a, momentán három, tulajdonságból kellett a Jóistennek embert gyúrnia. Maradéktalan, tökéletesen tökéletlen lett a műve. Ritkán adódik, akárcsak egy valaki is, hogy a papírlapot sutba dobva, feljegyzésektől mentesen akarjon végigsétálni egy fizikai testet. S nem csak a test fizikájára és biológiai működésére volna tekintettel, hanem teljes valójára.
Talán észveszejtőnek tetszik az állandó lamentálásom és tamáskodásom. Azonban úgy érzem, minél többször írok neked, annál közelebb csúszok a megértés szinte megközelíthetetlen szobrához. Én is sutba vágnám a hasonló leveket, mégis arra kérlek, ne tedd! Ha elkezdtem, be is akarom fejezni.
Maradtam továbbra is tisztelettel:
Alfonz
6
AD 19..
Drága Jutkám,
bocsásd meg hallgatásomat, ígérem ezentúl többször ülök le és görgetem tovább a mese gombolyagját. Újfenn szükségét érzem jelenlétednek, hogy lehelj belém még több cinizmust, ostorozásra hajlandóságot s mélységes megvetést azok iránt, akik csak a saját, szubjektív önönmagukat hajlandóak ajnározni és képtelenek szembesülni a tények ridegségével és nyirkosságával.
Mostanság sokat tartózkodtam víznyelők és vízmosások környékén. Először elbűvölt ez a természeti csoda, szinte delejezve ámultam a különös jelenségeken s hevülten veselkedtem neki, hogy kifürkésszem minden zegét és zugát. A csend látszatra végtelenített ciklusú volt. Párna gyanánt mohát használtam s ha fáztam éjjelente, akkor vastag és göcsörtös letört fakéreggel takaróztam. A háncsot magam alászórtam, többször álltam meg ezalatt, eszembe emelve, hogy némely állatot ugyanígy tartanak ólban. Röhögtem s velem röhögött a tisztás.
Tocsogtam bennük, szédelegtem egyik fától a másikig, keresztül-kasul minden bokron, dombocskán és göröngyön. Óvatlanul lépkedtem, saját deliriumom határán, szinte végeláthatatlannak tetszett a hely, ahová jutottam. Bugyogott a víznyelő, kénes gázok és gőzök törtek fel a mélyből, sokszor olyan helyről ahonnan az ember nem is várta volna. Keskeny rések tágultak s hallaták hangjukat. Visszahőköltem, szememet dörgöltem, nem akartam hinni annak, amit tapasztalok. Nevetséges volt látni, morbidnak látszott. Onnan soha nem szabadulhat fel hang!
A vízmosás már egy teljesen más ágát vetette fel a problémáknak. Csúszott, latyakos volt, többször megbotlotttam, keményen belevájtam cipőm orrát a földbe. Egy botot is törtem valahol s azzal kormányozva magamat araszoltam előrébb és előrébb. Visszacsúsztam állandóan, nem volt szilárd tartás bennem, nem tudtam kiegyenesedni, az utat, merre mentem, nem taposták volna megfelelően. Alá volt mosva az ösvény. Ha jól megnézed kedves Jutkám, akkor nem is látsz egyetlen útmutatóul szolgáló jelet. De ez nem is szükséges, hisz itt, vagy boldogul az ember maga, vagy maga alá gyűri a rettentő egyedüllét és a kilátástalanság, hogy sohsem jut ki ebből a vesztegzárból. Eleinte élveztem, hogy nem jutott el fülemig a világ zaja, füstje. Óvott a hely, ahová tévedtem. Elhitette velem, hogy a cipőm nem sáros, még akkor sem, ha térdig gázolok benne. Én bólogattam. Biztosítottam a teljes kiegyensúlyozottságomról.
Ezek után már csak téblábolni tudtam odabent. Elestem, felkeltem s újra elestem. Mélyebbre túrtam lábamat, megvetettem cipőmet, még le is vettem, hogy biztonságosabb legyen s az egyensúlyom el ne veszítsem. Minden igyekezetem és ügyességem csődöt mondott, balul ütöttek ki a fohászok is. Csurgott alul, csöpögött felül. Be az ingem alá, átvizesedtem, hanyatt estem. A hátamon feküdtem, éreztem a pontokat, ahogy végiggördülnek az orromon. Megmozdult alattam a föld, csuszamlott.
Egy elszáradt levél pottyant a kezembe.
Maradok továbbra is Őszinte tisztelettel:
Alfonz
5
AD 19..
Drága Jutkám,
Ahogy egyszerre szöknek el előlem a percek, órák és hónapok, napokat már ritkán érzékelek, úgy esem egyik kétségből a másikba. Ma már fittyet hányva az etikett emelte szabályokra ücsörgöm a gépem előtt atlétában és fekete nadrágban, hogy írjak. Olykor már szinte fáj, hogy ha nem környékezem meg a szavak adta szabadság és korlátoltság mivoltját. Talán az volna a helyes, ha úgy képzelném el magamat, mint Paul Newman miután előző éjszaka elfogyasztott egy üveg whiskeyt kártyázás közben.
A lapjárással nem vagyok elégedett. Ismersz, tudod maximalizmusom határtalanságát s elkeseredettségem vizesárkát, ha az eltervezett nagyságtól eltérek. Mint a szabó, aki látatlanban készít ruhát, mégis meg van győződve arról, hogy remekül teljesített. Gyűlölöm a kesét! Félelmetes egy szín, megérdemli, hogy ne színnek nevezzem, inkább valami pacának, ami egy szerencsétlen baleset következményeként felkerült a színpalettára. Miután hallatlan felháborodásomat kiteregettem, ideje volna rátérni arra is, hogy miért született meg bennem - újfenn - az elégedetlenség. Ami bánt, az nem csupán kötelezettségből frusztrál, hanem belső égésű szervezetemnek köszönhetően berobbant és ég, elolthatatlanul. Ha túlleng a szervezet tűrőképességének mutatója, nincs más megoldás le kell hűteni. Sokszor néztem már szembe több próbatétellel is.
Készülődtem, az alapostól távol álltam, de bizodalmam volt abban, hogy abszolválom a feladatot. Mindent egy lapra téve, hogy a zsugás zsargontól ne térjünk el, nyertem, ám ez a kis tétel, amivel távoztam, nem elégít ki. Holnap, inkább már ma, máshol ülök, mást csinálok. A kérődzést abbahagyom, nem illik. Különösen társaságban! Vastag kell, hogy legyen annak a pofáján a bőr, aki mindezt átvészeli egyetlen kellemetlen billenés nélkül. Irigylem őket! Sóvárgok, azok után pláne, hogy ráébredtem, hogy én sohsem leszek ilyen. Ők elfutnak, én itt maradok.
Almacsutkák távoznak salakanyagként. Köpködöm a magokat egy tálba. Kiöntöm. Meggondolom hogyan tovább. Tartózkodom. Ma már nem horgászom.
Alfonz
4
AD 19..
Drága Jutkám,
Tegnap figyelemreméltó dolog történt velem, ahogy bandukoltam hazafelé. Elhagyva a sugárutat, befordultam egy rosszszagú mellékutcába és szaporáztam lépteimet, míg el nem értem kedvenc pincehelységemet. Odaérve sanyarúan tapasztaltam, hogy zárva van. Az éjjeli hangtalanságot azonban megtörte az alsó rétegekből felkúszó zene. A kiszűrődő zongorajáték elém varázsolta az éjszakai hangversenytermek hangulatát s azóta ezt bármikor fel tudnám idézni egyetlen gondolattal.
Halkan kopogtattam a bádogon, nehogy fellármázzam a szomszédságot. Egy női sziluettet pillantottam meg az elmosódott gyertyafényben, ő lépett az ajtóhoz s nyitotta résnyire. Beeresztett, néha nézett csak rám. A sötétben a szeme csillanása feddte fel, hogy merre botorkáljak, elkerülve, hogy belelépjek egy ott felejtett köpőcsészébe. Briósbarna haja volt, a fénytelenség kölcsönzött neki egy árnyalatnyival erősebb tónust. Félrefésülte a szemébe lógó rakoncátlan hajfürtöt, felém fordult, alig hallhatóan azt suttogta:
- Helló gyönyörűm!
Visszaült a hangszer elé, tovább fűzve a fekete-fehér billentyűk kavarta harmóniát. Fekete posztóruhát viselt, nem tartozott a helyiek közé, mégsem értettem hogyan kerülhetett ide ez a gyönyörű nő. Arcvonásait eltakarta a homály, amikor felnézett a kottára, véltem csak felismerni a puha és élettel teli vonásokat.
Elmosolyodott, amint kivette arcomon átugró meglepődöttséget.
- Min csodálkozol? Nekem is gyakorolnom kell valahol. Sámuel olcsón számítja fel nekem az órákat, amiket itt töltök. Felügyelet nélkül hagy, nem tart attól, hogy megdézsmálom a készletét. Pedig ha tudná!
Félszegen álltam ott s néztem Pest egyik legjobb énekesnőjét, ahogy egy piszkos kocsmában gyakorolja a másnapi fellépésének anyagát.
- Miért nem énekelsz is hozzá? Elvégre is, te jobbára azt csinálod.
- Felébrednek odafenn. Ez csendes, valamint egy kicsit el is van hangolódva, feltételezem amiatt, mert többször használták már védekezésül repülő üvegek ellen, mint rendeltetésszerűen. Ha kérsz valamit, szolgáld ki magadat!
A pult tiszta volt, katonásan sorakoztak egymás mellett a stampedlis poharak, a nagy, öblös szájú sörös korsók. Táncra kérték egymást erre a waltzerra a karcsú boros poharak. Chopin-re melegítette be az ujjait.
- Mióta vagy itt?
- Nem értem mire célzol.
- Úgy értem ma éjjel mikor jöttél. Feltételezésem szerint nincsen olyan késő, habár nincs nálam az órám.
- Éjfél elmúlt!
S ezzel visszafordult a zeneszerszámhoz. Tanácstalanul tovább nézelődtem a helységben, mígnem megakadt a szemem az előző napi újságok stócán.
[töredék]
2
AD 19..
Drága Jutkám,
Már márciust írunk és a kezdeti, talajmenti fagyások ellenére a nap mosolyogva melegítgeti a hajadonfővel mászkálók kobakját. Az ilyen emberek csuprokban őrizgetik igazi mivoltukat és csak elvétve és sunyin, mintegy szégyelve kortyolnak egyet-egyet a saját életük nedűjéből. Döbbenetes elmondani, mi több, leírni, hogy ezáltal a logika pusztulását éljük. Minden lépésünkkel ellentmondásba ütközünk. Minden elejtett szavunk kíméletlenül gáncsot vet, ahogy lépdelnénk előre. S ez az igazán csemege.
Mert mi is a logika? Nevezhetnénk tépelődésnek is, azonban akkor megfosztanánk attól a jellegzetességétől, hogy vezet valahova. Ugyanakkor a tépelődés is mutathat irányt, de korán sem olyan magvas gondolatok termőföldje, mint a logika maga. Vegyük a teljesen egyszerű és követhető rendszert, a „Minden ember halandó. Szókratész ember. Szókratész halandó.” hármasságot! Helyettesítsük be az őrizgetők összetételébe! Ha minden ember őrizget valamit, Alfonz pedig ember, következtetés az, hogy Alfonz őrizget valamit.
A megőrzendő dolog pedig nem más, mint az embersége. Teljesen joggal hökkenhetsz meg, kedves Jutkám, mert az a tény, hogy manapság őrizni kell a logikus elképzeléseket, sőt, már az emberséget is, a kelleténél többet mond el a jelenlegi helyzetről. Embertársaink ragyogó arccal várják az alkalmat, hogy egy óvatlan pillanatban belemerítsék bögréjüket az őrizetlenül hagyott bödönökbe. Legtöbbjének már a nyelésnél gondjai támadnak, mert a saját levén kívül nehezen tud leerőlködni mást a torkán. Van egy réteg, aki lenyeli. Ez a legrosszabb fajta. Mihelyt leért a folyadék, ormótlant böffent, majd ami visszaszaladt a szájába azt visszasercinti. Az undorító csomag ott úszkál a felszínen háborítatlanul, amíg gazdája nem szedi össze magát és kavarja le az aljára. Néhányan vannak csupán azok, akiket kiváltságosnak lehet tekinteni. Ők alkotják a társadalomnak azt a rétegét, akiknek te nyújtasz egy kupányit. Nem repedezett a szájuk, nem is cserepes. Nincs rajtuk szánnivaló, olyanok, mint te vagy én. Tehát nem sajnálatból adod, ahogyan szomjasoknak nyújtanád, éppen ellenkezőleg. Értük érdemes eltenni. Olyanok ők, akik habozás nélkül poharat cserélnek veled. Veled maradnak, ketten, felváltva őrzitek azt, ami most már közössé vált.
Ez az elővigyázatosság bizonyos felkészültséget is követel. Hibáit csak úgy tudod elkerülni, ha tapasztalsz. A tapasztalás, akár jó, akár rossz, mindenképpen magával hozza azt is, hogy nem borzolod fel a hátadat, mint a macska, hanem hideg fejjel kezeled a felmerülő nehézségeket. Ámbátor, a legbosszantóbb az egészben, tudod Jutkám, az az, hogy az óvatlanságok csökkentése együttjár azzal, hogy semmi mást nem tudsz már csinálni, csak körözni az edény körül, mint egy keselyű. Bizalmatlanná válsz mindenkivel szemben, akárki jön oda hozzád.
Ezzel a keserű lezárással fejezem be levelemet.
Maradok őszinte tisztelettel:
Alfonz
3
AD 19..
Drága Jutkám,
Hosszasan tudnám neked ecsetelgetni hogyan eshetett meg az, hogy elmentem megnézni egy futóversenyt. Az idő napfényes volt, szép és derűs. Az égen egyetlen felhő sem kóricált, a versenyzők felsorakoztak egymás mellé a kijelölt vonal mentén. Többen is ingujjra vetkőztek, ami viszont meglepő volt, hogy nők is voltak szép számmal az indulók közt.
Hosszan nyúlt el a pálya vonala a távolban, melynek mentén népes szurkolótábor ácsorgott, buzdítva azokat, akik vállalkoztak arra, hogy nekiveselkedjenek a távnak. A ligeti fákon már a madarak csicseregtek, jelezve, hogy ők bizony fittyet hánynak erre a virtuskodásra s tüntetőleg elkezdték kifütyülni a sportolókat. Nem is zavartatta magát senki, csupán egynéhány széplélek, aki felfelé nézgelődött, mintha keresne valamit vagy valakit. A bíró kisvártatva megjelent, kezében síppal.
- Kérem, sorakozzanak fel a rajtvonalon! – vezényelt.
Egyenes rajvonalban felálltak a résztvevők, ügyelve arra, hogy az orruk hegye ne mutasson túl a kiindulási ponton, elkerülve ezzel a diszkvalifikáció kockázatát.
Felhangzott a rajtjel, élesen szelte a levegőt a síp hangja s nagy irammal megindult a mezőny.
Szemmel követtem egy nőt. Váll alá érő barnás haja volt, karcsú testét valami szatén ruhába bújtatta s vihált, mint aki nehezen veszi a levegőt. A felhangzott sípszó után nem mozdult azonnal. A közelében állókat nézte, nem értette hogyan kerülhetett azok közé, akik nekifogtak ennek a tortúrának. Bámészkodásom és ráérős zsebbe süllyesztett kezem megigézhette, megszólított.
- Mondja fiatalember, nem akar velem futni?
Megrökönyödésemnek hangot akartam volna adni, mikor is belém karolt s elkezdett citálni a pálya felé.
- Kisasszony, mégis mit képzel? Ártatlan nézőket bevonni egy komoly sport-eseménybe?
Elgémberedett kezét lesöpörtem magamról, a bíró visszaterelte a medrébe az eseményeket s az ismeretlen hölgy megindult.
Visszatekintett többször is, elmélázva néztem, ahogy az irama felveri a port. Egyik ilyen hátrafordulásnál megbotlott, elesett, nagyot nyekkent. Alig eszmélt, a fejét azonban nem ütötte be. Nem siettem a segítségére. Miért is tettem volna? Nem ismertem ezt a lányt. Bármennyire is tekintem magamat gavallérnak, mégis megállj!-t kellett parancsolnom a kötelességtudatomnak. Utóbb kiderült, hogy az egész játék arra lett kiélezve, hogy ne hátrafelé pillogjunk a nagy rohanás közepén, hanem az előttünk álló gyökereket kikerüljük, ügyesen átlépjük vagy megkerüljük.
Ez után az incidens után nem volt kedvem maradni s figyelemmel követni az összecsapást. Meg voltam győződve arról is, hogy ez az utánam való csillapíthatatlan érdeklődés okozta a bukását.
Néha véletlenül csöppenek bele az ilyen helyzetekbe s ne hidd, kérlek, hogy önmagamtól keresem az ilyesfajta kellemetlen helyzeteket! Tanulságos egy eset, azóta nem is voltam semmiféle megmozduláson.
Híved:
Alfonz
1
AD 19..
Drága Jutkám,
Kezdem valószínűsíteni, hogy egyre inkább az a titka a velem való kapcsolattartásnak, hogy nem találkozunk túl sűrűn, sőt az igazat megvallva nagyon ritkán. Úgy tűnik néha, hogy elvesztettem teljes emberi jellemzőmet s egy mechanikusan mozgó, válaszolgató, intelligenciától mentes robot vált belőlem, pont úgy idomítva lábhoz, ahogyan azt a szükség éppen megkívánja. Az energiaátalakítás már korán sem térül meg, a befektetett energiám s elszakadt idegszálaim nem nyernek új kötést. A távoli messzeségből mindig könnyebb szemlélni valamit, mint amikor ott állsz előtte s a kérdés felvetődik benned, hogy melyik oldalán is állsz a rácsnak. Dilemmák, örökös dilemmák. Felemlegetem többször is azt a nézetet, miszerint a vadállatot csak a saját, természetes környezetében érdemes megfigyelni. Viszont semmilyen körülmény rá nem szoríthat arra, hogy beköltözz mellé, kivéve egy esetet, amihez a mai napig szkeptikusan állok. A karóról rég lecsúzlizták a varjút. Bicebócát pedig mostanában senki sem akar, a nagy áldozatok ideje lejárt.
Töpörödött lettem. Kesztyűs kezemmel mazsolázgatom az értelmes gondolatokat, elképzeléseket azok közül, amelyek éppen foganatosítani akarják magukat a fejemben. Nem könnyű a beleragadt gyökereket tépkedni. A gyökér ragaszkodik-e jobban a talajhoz vagy fordítva. Ezzel a döntéssel kapcsolatban is fenntartásaim vannak.
A hazafele tartó utat végigseppegtem. Leszálltam a buszról, nem fogadott senki. Rádöbbentem, hogy ha szükségem lenne valakire, egyedül maradok.
Alfonz
5b
A suhanc arca tüzelni kezdett a dühtől. A másik már elfordult tőle s folytatta útját a kollégium felé. Néhány szempillantásig csak a puszta földet bámulta s a lyukas cipőjét. Amint felemelte tekintetét, varjak körözését vélte felfedezni a már szürkülő égbolton. A macskakő élesen szürke fényvisszaverődései különös árnyékot húztak álldogáló alakjának.
A lába mellé dörgölődző macska nyávogása zökkentette ki. Lenézett a négylábú jószágra, majd felemelte. Koromfekete volt az istenadta, csak a szeme csillogott ékesen. Megcirógatta az állat fejét, majd letette maga mellé a földre. Fújt egyet, azt hitte ételt kap, s elinalt.
Az utca végén még látta a másik férfit jobbra bekanyarodni. Haza nem mehetett, (az öregasszony még biztos ébren van!) ezért a legközelebbi csárdába vitt az útja. Ütemes pontossággal lépett ki, olyannyira, hogy az előtte haladónak majdnem a sarkába lépett. Felismerte a talárt.
- Nem hagyhatod fiam, hogy bármilyen kutyafatty keresztbe tegyen néked! – csengett a fülébe a szülői jótanács.
Száraz, kérges tenyere a nyélre kulcsolódott. A még utcán lévő járókelők semmit sem vettek észre a hajszából. A beteljesedéstől csak két mozdulat választotta el! Megugrott, egy erőteljes szúrást mért a köpenyre. Addig nyomta a kését, amig kezével meg nem tudta volna érinteni a ruhadarabot. A férfi teste megbicsaklott járás közben végül elesett.